LAPGAZDÁNAK
EZ A PROGRAM ELMARAD:
ELszín - színház
2010.09.02.(csütörtök) - 19.00 óra
Az ÁRNYÉKSZÍNHÁZ2010 bemutatja:
Sebben a tenger - Philoktétész-játékok
(Szophoklész, Gide, Heiner Müller, és John Jesurun - Philoktétész-drámái nyomán)
PHILO Bacskó Tünde
ODÜ Hargitai Iván
NEO Lengyel Andor
KAR Bacskó, Hargitai, Lengyel
HÉRAKLÉSZ egy isten
Szöveg, rendező : SzilágyiEszteranna
(Köszönet illeti Koltai M. Gábort és Sediánszky Nórát, hogy az előadásukhoz általuk összegyűjtött szövegváltozatokat a rendelkezésünkre bocsátották!)
Minden rendezvényünk helyszíne:
Pécs, Nádor Galéria - Széchenyi tér 15.
Szüksége van-e a közösségnek az egyénre? Mármint, nem láncszemre, téglára, lakosra, szavazóra, munkavállalóra, nem adózóra, vagy apára, nem infrastruktúra-, és kultúra-használóra, nem mobil-internet-felhasználóra, hanem : őrá ?
És őneki szüksége van-e a közösségre, a befogadóra és őrzőre, megtartóra és elengedőre, munkája nehezen édesedő gyümölcseit tisztelőre, elfogadóra?
„Szerethetem én a hazámat, és megtehetek érte mindent, de vajon az én hazám egy szemernyit is visszaszeret-e engem?”
A közösségnek vajon csak akut feladatok ellátásában, levezénylésében és megvalósításában van szüksége őrá? Ami a szükséges-elégséges feladatvégzések és feltételrendszerek közepette fölgyülemlik – levezetésre szoruló felesleg csupán? Földalatti csatornákon vonul le a haszontalan gőzízű hév. Nincs dolgunk vele, nem lehetne hasznunk belőle?
De ki a közösség? Nem egyének halmaza-e? Hol tűzetik ki a társadalmi „nézésirány”, ami felé nézni és húzni már belső késztetésnek tetszik? Avagy talán ki se tűzetik, csak a jószolgálati polgár buzgalmában igyekszik kitűzetve látni, - a görögök nagyobb dicsőségére?
Trója felé
A görög hadsereg Trója felé menet, egy lakatlan szigeten partra teszi Philoktétészt, mert kígyómarta sebe szörnyű bűzt áraszt, és fájdalomüvöltéseitől kísérve nem lehet háborúba menni. Tíz év múlva jóslatot kapnak: a harcot csak Philoktétésszel és mágikus íjával nyerhetik meg. Küldöttség indul a szigetre...
Trója alól
Lémnosz a sziget, ahol Philoktétész magányosan tengeti napjait, olykor a fájdalom emberalatti, életen túli görcsös rohamaiban vergődve. A roham utáni csend, mindig a tisztánlátás, a már-már személyen túli gondolati precizitás imaórája. A sziget tikkasztó sivatag némelyik feldolgozásban, másikban fagyos jégszirt éppen. Senkiföldje.
Philoktétész meggyőzését Odüsszeuszra bízzák, aki 10 éve az „internálást” is végrehajtotta. Ő a fiatal Neoptolemoszra (Akhilleusz fiára) „ruházza át” az érvelést. És amikor minden hiábavalónak bizonyul, közbelép Héraklész és a deus ex machina (isteni közbeavatkozás): mégis el kell indulnia Philoktétésznek Trójába.
De addig? Addig? Úgy véli, egy egész élet telik el, letelt az élete.
Philoktétész sebe
Hogy is van azzal a kígyómarással?
Mikor szerezte, hol és vajon mi okból – e sértődékeny istenrendszer büntet, jutalmaz akut bolondériái szerint, vagy lehet valami, ami elkerüli a figyelmét?
ODYSSEUS
E néked lakatlannak tetsző sziget egyáltalán nem az. Egy görög férfiú lakja; Philoktétésnek hívják, és atyád szerette őt. Hajdan ő is velünk együtt szállt tengerre a flottán, mely büszkeségtől és reménytől dagadva vitorlázott a hellén partoktól Ázsia felé; Heraklés barátja volt ő, s egyike a legnemesebbeknek közöttünk; ha idáig nem éltél volna távol a tábortól, már ismernéd történetét. Ki nem bámulta hajdan merészségét? S ki nem nevezte később vakmerésnek? Ez a vakmerés ragadta el egy ismeretlen szigeten, mely előtt megpihentettük lapátjainkat. A partok különös látvánnyal fogadtak; s baljóslatok zavarták meg merész szívünket. Az istenek rendelése szerint, ahogy Kalchas mondta, a sziget áldozatot kívánt, s mindegyikünk azt várta, hogy a másik szálljon ki először; akkor Philoktétés mosolyogva ajánlkozott. A sziget homokos partján egy alattomos kígyó megmarta. Visszatérve a hajóra, Philoktétés először mosolyogva mutatta lábán a kis sebet. De az elmérgesedett. Philoktétés csakhamar nem mosolygott többé; arca elsápadt, s zavart tekintete döbbent aggodalommal telt meg. Néhány nap múltán dagadt lába egészen elfásult; és ő, akinek ajkát soha nem hagyta el panasz, keserves jajgatásba kezdett. Eleinte mindenki sietett vigasztalására, felvidítására; semmi se segített; meg kellett volna gyógyítani; s midőn kiderült, hogy Machaón minden művészetének sincs foganatja sebén – s mivel jajveszékelése azzal fenyegetett, hogy a mi bátorságunkat is aláássa –, amint egy más szigethez ért a hajó, ehhez itt, itthagytuk őt egyedül íjával és nyilaival, melyek miatt ma éppen itt vagyunk.
NEOPTOLEMOS
Hogyan! Egyedül hagytátok őt, Odysseus?
ODYSSEUS
Eh! Ha halálra lett volna szánva, talán még magunk között tarthattuk volna valameddig. De nem: sebe nem volt halálos.
NEOPTOLEMOS
No, és akkor?
ODYSSEUS
No, és akkor alávetettük volna egy egész sereg harcikedvét egyetlen ember balsorsának, siránkozásainak? Látszik, hogy nem hallottad őt!
NEOPTOLEMOS
Hát olyan szörnyűségesen kiáltozott?
ODYSSEUS
Nem, nem szörnyűségesen, panaszosan, lelkünket szánalomba ejtve.
NEOPTOLEMOS
Legalább egyvalaki nem maradhatott volna vele, vigyázni rá? Betegen és egymagában mihez is kezdhetett?
ODYSSEUS
Az íja vele maradt.
NEOPTOLEMOS
Az íja?
ODYSSEUS
Igen, Heraklés íja. S aztán, megmondhatom, gyermekem: rothadásnak indult lába elviselhetetlen bűzt árasztott szerte a hajón.
NEOPTOLEMOS
Ah?
ODYSSEUS
Igen. És aztán, baja annyira elhatalmasodott fölötte, hogy mindörökre képtelenné vált újabb áldozatra Hellaszért…
NEOPTOLEMOS
Az már baj. És mi, Odysseus, mi mért jövünk…
ODYSSEUS
Hallgass végig, Neoptolemos: tudod, a Trója alatti hosszú veszteglésben mennyi a kiontott vér, erény és türelem és bátorság; tűzhelyeink elhagyatva, s a drága hazánk… S mindez még nem elegendő. Az istenek Kalchas útján végül is tudomásunkra hozták, hogy utolsó áldozatként csak Heraklés íja és nyilai vezethetik diadalra Hellaszt. Lám, ezért keltünk útra mi ketten – áldott legyen a sors, hogy minket szemelt ki rá! –, s úgy tűnik, itt e távoli szigeten, levetkezve minden szenvedélyt, nagy rendeltetésünk végre betelik, s áldozattól áthatott szívünk végre elérkezik a legtisztább erényhez.
NEOPTOLEMOS
Ez minden, Odysseus? S most, miután beszéltél, mi a szándékod, mit tegyünk? Mert eszem még kissé ellenszegül teljesen megérteni beszéded… Mondd meg: miért jöttünk ide?
ODYSSEUS
Hogy elvigyük Heraklés íját; nem értetted volna meg?
...
A beteg nyomorultul él a magányos szigeten, de az őt elhagyó Sereg büszke vezérei közül már a legbüszkébbek is elvesztek, Aiasz és Akhilleusz.
És íme tudtul adatik, hogy csak a Beteg, az Elhagyott, az Első Áldozat, a Fekélyes Átkozott, a Bűzlő Nyomorult, a végleg Számon Kívül Maradt mentheti meg a többieket – nem is csak a görögöket, hanem a trójaiakat is, mert ha egyiket a győzelem, másikat a vereség árán is, de mindkettőt csak ő oldozhatja fel a további vérengzés és várakozás átka alól.
Kénytelen-kelletlen érte jönnek hát. Természetesen csellel. Mert a már elkövetett méltánytalanságnak csak a csel lehet a folytatása, jószerével még a jóvátétele is. De a Csel magával hozza az Ártatlanságot is. Az élő vezér, Odüsszeusz, a halott vezér, Akhilleusz fiát, az ifjú Neoptolemoszt. Mert a Csel csak az Ártatlansággal karöltve lehet hatályos.
... Az emberek csak a kitagadott beteg segítségével vívhatják ki a győzelmet. A magányos beteg csak az őt kitagadó emberek között találhat sebére gyógyulást.
Menni vagy maradni? Vissza-menni az emberiség lüktető dzsungelébe, vagy sóvázzá szikkadni a pusztában? Haza? Miért? A „hazáért”?
Vájkálni a sebben, destruktív pokol-játék ímhol a kies földön.
Válasz? Van válasz? Választás?
